A teremtő és megtartó Isten

Beszámoló a solymári kirándulásról Némethné Zsuzsa tollából.

„Áldjad lelkem az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy fenségbe és méltóságba öltöztél…
Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy folydogáljanak a hegyek között.
Megitatnak minden mezei vadat, a vadszamarak csillapíthatják szomjukat.
Fölöttük laknak az égi madarak, sűrű lombok között énekelnek.
Megöntözöd onnan fentről a hegyeket, alkotásaid gyümölcsével jól tartod a földet.
Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek,
hogy kenyeret termeljen a földből, és bort, ami felvidítja az ember szívét,
és ragyogóbbá teszi az arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét.”
(Zsolt 104,1; 10-15)

Kedves Testvéreim! A zsoltáros szavaival köszöntök mindenkit. Gyülekezetünk minden kedves tagját, és azokat is akik, csak betértek Isten házába. Csodálatosan szép ez a zsoltár. Tiszta szívvel buzdítalak mindnyájatokat a teljes zsoltár elolvasására. Hogy miért választottam éppen ezt? … Nos…
Alig telt el néhány nap a gyülekezeti hétvégénk után és máris új programra hívott minket a lelkészünk: egy solymári kirándulásra. Sikerült a magam dolgait úgy rendezni, hogy el tudtam menni. Nagy örömömre a testvérek közül is sokan hasonlóképpen döntöttek. Elérkezett a várva várt nap. Az utazásunkat megkönnyítették gépkocsival rendelkező társaink, köszönjük a segítségüket! Október 20-án 10 órakor találkoztunk templomunk mögötti parkolóban. Párás és borús volt a reggel, kicsit hideg is volt. Együtt indultunk, de a nagy forgalom miatt elszakadtunk egymástól. Sebaj, Solymáron, a Kökörcsin utcai Shell kútnál újra találkoztunk, itt ugyanis parkolhattunk és bevárhattuk azokat, akik lemaradtak. Némi telefonos segítséggel hamarosan együtt volt kis csapatunk apraja-nagyja. Innen aztán átkelvén a műúton, vidám hangulatban, gyalogosan haladtunk az Alsó-Jegenye-völgy turistaútjának kezdőpontjához. A leírások ígérete szerint könnyű terepen, mind össze 2 km hosszú távolságot kellett megtennünk. Bár a meteorológiai jelentések szerint jó idő várt ránk az nap, néhányan mégis kíváncsian kémleltük az eget. Vajon nem lesz-e eső? Gyermekeikre gumicsizmát adtak a szülők, vagy váltócipőt és zoknit hoztak magukkal, minden eshetőségre felkészülve. Utunk szép házak között vezetett az erdőbe. Az elején volt egy kis kaptató, de nem túl nehéz és megérte a fáradságot. Az ősz ezernyi színében pompázó erdei ösvényen haladtunk tovább, a kanyargós Paprikás-patak mentén vagy a patakot áthidaló kis fahidacskákon át. Kisebb csoportokat alkotva kényelmes tempóban sétáltunk, egymást követve mind beljebb a sűrűbe. Kicsinyeink is egymásra találva felszabadultan és szabadon futkároztak vagy sétálva lépkedtek előttünk. Egy kanyar után hirtelen megváltozott a táj, és új kép tárult szemünk elé. Hatalmas mészkő sziklatömb magasodott az ég felé. Oldalába már utat vájtak a felfedezés örömére vágyó turisták. Csúszós és meredek, kanyargós és csábító volt a látvány. Gyerkőceinket azonnal a domb meghódítására serkentette. Nagyon tetszett, hogy a szülők hagyták, hogy fiaik és lányaik kipróbálhassák ügyességüket és fizikai állóképességüket. Persze voltak, akik felnőttként is velük tartottak, védő szárnyaikat kiterjesztvén felettük.
Mi, többiek a kis „hegycsúcs” aljából figyeltük őket. Miközben fényképeztem, arra gondoltam: Istenem, volt idő, amikor még én is az ilyen kis felfedezők táborába tartoztam – de szép is volt! Mindenestre boldogan figyeltem a rajkók ügyességét, és azt, hogy a nagyobb gyerekek milyen segítőkészek kisebb társaik iránt a cseppet sem veszélytelen kalandban.

Néhány szó erről a területről:
„A Paprikás-patak mentén a Jegenye-völgyben sétálva jutunk el a Rózsika-forráshoz. A patakparton vízkedvelő fiatal éger és fűzfák, kőrisek, juharok kísérik utunkat. A forrás felé közeledve, a kibúvó mészkősziklák fölött fenyvest láthatunk. Az üledékes eredetű mészkő a Budai-hegység egyik alapkőzete. Vannak köztük mélytengeri, tengerparti és édesvízi lerakódások. A geológiai középkor elején, a triász korszakban a Thetys-tenger északi nyúlványa borította az egész budai hegyvidék területét, s így ezt a területet is. Több száz méter mélységben rakódtak le a triászkori tenger üledékei, különösen a dolomit, és egyes helyeken a dachsteini mészkő. A tengerfenék erősen süllyedhetett, hogy olyan vastag rétegben képződött az üledék. A triász végén megemelkedett a tengerfenék és szárazra került az egész plató. Jegenye-völgyi-patak a Pesthidegkúti-medence vizét a Solymári-medence vízrendszeréhez csatolja. Medrét a Felső-patakhegy lábánál – nem messze a Rózsika-forrástól – durva homokkőpad keresztezi. Ezen a gáton öt méter magas vízeséssel bukik át a patak. A solymári vízesés az egyetlen a környező hegyvidéken. A Jegenye-völgy patakja a Rózsika-forrás környékén kanyarogva folyik lefelé a kiszélesedett völgyfenéken.”  (http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=szerika68&pid=50659)
Kis idő múlva a sziklamászástól kipirult arcú csemetéinkkel vidáman bandukoltunk, a Rózsika-forrás felé. Hamarosan egy keskeny fahídon átkelve közelíthettük meg a forrást, melynek a vize sajnos nem iható. Itt megpihentünk egy kissé, és készítettünk néhány fotót, az utókor számára. Ezt követően sétánk egy hatalmas zöldellő rétre vezetett, ahol már több más csoport is tartotta pihenőjét. Délidőben jártunk, így hát előkerültek az elemózsiák a táskáink mélyéről. Gyermekeink örömmel vették birtokukba a területet. Vidám játékba kezdtek a vízparton, patakot áthidaló fatörzsön, a fölé nyúló ágakon, és a réten. Mialatt kicsinyeink gondtalanul fogócskáztak és játszottak, Laci, a gondnokunk felolvasott egy nagyon szép történetet. Közben a nap is kisütött, még káprázatosabbá tette a minket körülölelő természet színeit. A kellemes szieszta után a Szarkavár felé vettük utunkat. Kissé meredek emelkedőn vezetett az út, amelyet kökény, csipke és más piros bogyójú bokrok szegélyeztek. Megérkeztünk a várhoz.


A Szarkavár légi felvétele

„A mai Solymár nagyközség keleti részén emelkedő, meredek oldalú, de mégis a tájba simuló Mátyás-domb (Schlossberg) a Pilisi-medence talán legjelentősebb, de mégis méltatlanul kevéssé ismert történeti emlékhelye. A jól védhető homokkő tömb már a középső bronzkor idején lakott volt, s közelében jött létre az első középkori település is, a hagyományok szerint királyi solymászok lakhelyeként. A falu az oklevelekben nemesi birtokként tűnik fel, majd a margitszigeti apácáké. Tőlük 1355-ben a Lackfi-család szerezte meg, kiknek tagjai ekkor az ország legjelentősebb méltóságviselői voltak. A vár emelése minden bizonnyal István nádorhoz köthető, kinek itteni várnagyát először 1390-ben említik az írások. Valószínű, hogy elsősorban a visegrádi, majd pedig a budai királyi rezidenciához való közelsége miatt – úgy az uralkodók, mint a legjelentősebb főurak – törekedtek birtoklására, hisz a vár a középkorban mindig hatalmat jelentett. Birtokosai ugyanakkor csak ritkán, főleg vadászataik alkalmával kereshették fel. Állandó jelleggel csupán néhány fős őrség élhetett itt a várnagy irányítása alatt. Lackfi István lázadása után a vár Zsigmond királyé, majd feleségéé, Borbáláé lett. A 15. század közepének zavaros időszakában a Cudar, majd a
Rozgonyí-családé, végül a Garaiak kezére került. Az utolsó Garai halálával Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adta. A 15. század utolsó évtizedében Ráskai Balázsé, tőle ismét a királyé II. Ulászlóé lett, aki jelentős építkezéseket végeztetett itt a legmodernebb itáliai reneszánsz stílusban. Neki köszönhetjük a palotaépület bővítését és az öregtorony emelését. Halála után Thurzóké, 1526-ban a jeles katona, Bakics Pál kapja, végül 1531-ben János király Buda városának adományozta. Később az írott források már nem szólnak róla, stratégiai jelentősége nem lévén, katonai szerepét a bécsi országút mellett újonnan emelt vörövári török palánkvár vette át. A 18. századi források, így Bél Mátyás leírása szerint még magasan álltak falai, ezeket azután a legtöbbször az alapozásig kitermelték az újjáépülő falu lakói, a köveket lakóházaik építéséhez hordták el. A 19. század végén már semmi nem utalt az egykori épületekre az ekkor még kopasz, legelőnek használt dombtetőn.” (részlet a Solymári Településüzemeletési KFT szórólapjáról.)

A fenti sorok által bepillanthatunk a vár kalandos történetébe. Ám ezzel még nincs vége, mert az írások megemlékeznek dr. Valkó Arisztidről, aki 1929–1934 között nagyrészt önerőből bontotta ki a legjobban megmaradt épületrészeket, s rábukkant a bronzkori telep részleteire is. Később, 1971-ben dr. Jablonkay István gimnáziumi tanár, a Solymári Helytörténeti Társaság elnökének kezdeményezésére ismét neki láttak a feltárási, tereprendezési és falazási munkáknak. A vár jelenlegi állapota 2005–2006-ban újrakezdődő feltárás eredményeként fokozatosan alakult ki, de még korántsem fejeződött be teljesen a feltárása. Az Európai Unió AVOP-pályázata nyújtotta támogatás és a nagyközség önkormányzatának áldozatvállalása tette lehetővé, hogy ma már láthatunk valamit történelmi örökségünkből. ( adatok a szórólapról)

Meglehetősen hosszú időt töltöttünk a várban. Mindnyájan felmentünk az öreg toronyba, és gyönyörködtünk a körpanoráma nyújtotta táj szépségében. Senki sem sietett, és senki sem volt türelmetlen. Az elénk táruló látvány kárpótolt a lépcsőmászás okozta fáradságért. A vár megtekintése után a közelben lévő kegyhelyre mentünk, amelynek környezetét ottjártunkkor is csinosították a helybéliek. Ismét fényképeztünk. Ezek után lassan elindultunk visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk. Gyermekeink természetesen újra megmászták a mészkődombot. Melegen sütött a nap. Sugarai meg-megcsillantak a patak vizében. Bebújtak a lombos fák levelei közé, aranyba öltöztetve őket, hogy szívet melengető élményben részesítsék az arra járó halandót. Istenem, milyen leírhatatlanul szép ez az erdő. Milyen hatalmas a te alkotásod. Olyan jó érzés volt ez a természet nyújtotta békesség számomra. A patak csöndes csobogása, kicsinyeink vidám csicsergése, ugyan mi lehet szebb ennél? Sok idegennel találkoztunk utunk során, mégis ismerősként köszöntöttük egymást. Sokan házi kedvencüket is magukkal hozták. Úgy éreztem, még ezekre a kutyákra is hatással volt az erdő hangulata, mert igen szelídek és barátságosak voltak velünk is, ismeretlenekkel szemben. Sok-sok gyermek, kicsik és nagyok, de ezúttal mégsem hallottam zajt és ricsajt, csak pajkos nevetést, csendes beszélgetést. Délután 3-4 óra körül indultunk hazafelé. Hiszem, hogy az ilyen programok által jobban megismerhetjük testvéreinket, hiszen van időnk beszélgetni. A téma állandóan változott, attól függően, hogy ki kivel beszélgetett az út egy-egy rövid szakaszán. A gasztronómiától az evolúció kérdésköréig, a gyógynövényektől a Nobel-díjasokig, és ki tudja még mi minden került szóba. Azt gondolom, ez a kirándulás is nagyon jól sikerült. Erősítette gyülekezetünk tagjaiban az összetartozás élményét. Szükség van az ilyen programokra, mert általa szorosabbá válhatnak emberi kapcsolataink. Mert a mindennapok rohanó világában olykor-olykor meg kell állnunk, és pihennünk kell, hogy legyen erőnk a holnap feladatainak elvégzéséhez!

A zsoltár olvasása közben, a benne rejlő gondolatok lelki szemeim elé hívták kirándulásunk élményét és hangulatát. E hangulat felidézése késztetett arra, hogy a 104. zsoltár egy szakaszával kezdjem és fejezzem be mondanivalómat. Testvéreim, igen jó Isten közelében lenni. Tenyerén hordozza az övéit, és óvja őket. Gyertek hát velünk legközelebb, és érezzétek ti is Atyánk végtelen nagy kegyelmét!

„Az ember munkába indul, és dolgozik egészen napestig
Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram!
Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
Dicsőség legyen az Úrnak örökké!”
Ámen.
(Zsolt 104,23-24; 31)