Mit jelent reformátusnak lenni? - 7. befejező rész

Egyházfegyelem

Mindenképpen szükséges, hogy legyen az egyházban fegyelem. A Heidelbergi káté tanítása szerint az „egyházban fegyelem és a régieknél hajdan szokásban volt a kiközösítés és voltak egyházi ítélőszékei is Isten népének, amelyek által bölcs és kegyes férfiak gyakorolták ezt a fegyelmet, az egyház szolgáinak az is a feladata volt, hogy ezt a fegyelmet a tagok épülésére az időkhöz, a közállapotokhoz és a szükséghez szabva gyakorolják”.
A fegyelmezés gyökerei visszanyúlnak az Újszövetségbe, sőt még az Ószövetségbe is.
Kálvin is biblai alapon követeli a szigorú fegyelmezést, nála a „Biblián alapuló egyházfegyelem az igaz egyház egyik ismertető jele is”. Abban, általában a református egyházak megegyeznek, hogy az egyházfegyelemnek a biblián kell alapulnia, valamint ez nem nevelőmunka, és nem is büntetés. Valószínűsíthető, hogy az egyházfegyelem a hitélet erősödésével erősödik, és annak lanyhulásával veszít erejéből. Minden lelkész, aki gyülekezetében bűnt, rövidlátást, vagy hibát tapasztal, köteles az illető személyt megfedni és Isten Igéje iránti engedelmességre inteni. Ettől a feladatától sem félelem, sem kivételezés, sem személyválogatás nem tarthatja vissza, mert ez Isten ügyét és a megbotló ember javát szolgálja.
Az egyházban azért is szükséges a fegyelem, mert az egyház Krisztusnak a jegyese. „A fegyelmezésnek közösségtisztító ereje van. Csak ott van igazi közösség, ahol szigorú fegyelem van, különben mindenki azt cselekszi, amit akar és az erkölcsi össze-visszaságban megsemmisül a közösség”.
Az egyházfegyelem az ige eszköze. Az Ige egyfelől ígér és bíztat, másfelől megfedd, ítél és kárhoztat. Ha lemondunk az egyházfegyelemről, nem tudunk kelő összhangot teremteni a Lélek és az egyházi élet rendje között. A Szentírásban az egyházfegyelem egyfelől Isten másfelől az emberek ellen elkövetet bűnök, büntetésére vonatkozik például /Anániás és Szafira esete Ap Csel, vagy elkülönülés a rendetlen életűektől 1 Kor 5/.
Mint azt említettem az egyházfegyelem visszanyúlik az Ószövetségbe, gondolok itt Mirjám poklosságára /4 Móz12/.
A fegyelem szükséges ahhoz, hogy az egyház tisztasága megőrződjön. Minden olyan cselekedet, amely a gyülekezet erkölcsi és egyházépítő tevékenységével ellentétes, okot szolgáltat a fegyelmezésre. A fegyelmezéssel az lehet a cél, mindenekelőtt, hogy Krisztus egyházát ne fertőztessék meg bűnösök tagok, ne rontsák el a jókat, és akik vétkeztek, bánják meg bűneiket. Az egyházfegyelmezés arra terjedjen ki, amit Isten Igéje kifogásolhatónak ítél.
Az egyházfegyelem az vonatkozik lelkipásztorra, presbiterre és szolgálókra, egyházi tisztviselőkre egyaránt. Úgy látom a lelkészeknek különösen nehéz a feladatuk, mert csakúgy követelhet fegyelmet, hogy önmagát is fegyelmezi, beszédben, viselkedésben, tanításban, gyakorlatilag mindenben. Én nem tapasztaltam egyházunkban, hogy kelőképpen gyakorolnánk az egyházfegyelmet, pedig égetően szükség van rá. Kálvin is komoly hangsúlyt helyezet rá, és egyértelműen kijelenthetjük, hogy egyrészt Isten dicsőségét másrészt az egyháztagok lelki előmozdítását szolgálja.

Identitásunk zavarát vagy elvesztését akkor észleljük, „ha önmagunkra akarunk hasonlítani, és csak magunkkal akarunk azonosak lenni.” Ha önmagunkra ilyen megközelítésben koncentrálódunk, könnyen megüresedhetünk. Inkább Isten Fiának hasonlatosságára való megújulást keressük, az igei és a Lélek szerinti helyes arányosságért imádkozunk.
Sajnos előfordult nem egyszer, hogy mi reformátusok a hitbeli kiüresedést felekezeti vagy nemzeti zászlókkal takartuk. Arra is volt példa, hogy bibliai, mégis az Írástól idegen tartalmú hamisságokkal akartuk kitölteni a bennünk körülöttünk lévő űrt. Természetesen nagyon lényeges, hogy legyünk büszkék nemzeti és felekezeti hovatartozásunkra, de szerintem ez csak ráadás az életünkben. A főcél az, hogy földi meghatározottságunkat Istentől kapott feladatként éljük meg, az Ő dicsőítésére. Olyan hívőkre és szolgálókra van szükség egyházunkban, akik mindenek felett elszánták magukat az Isten iránti engedelmességre. Az Ő zászlaja alá sorakoznak, hozzá tartoznak, és neki számolnak el cselekedeteikkel.

Kiss László
gondnok

Mit jelent reformátusnak lenni? - 6. rész

Az igehirdetés jellemzője

A prédikáció egyértelműen Isten igéjének a magyarázata. Ez azt jelenti, hogy mi, reformátusok, alaposan áttanulmányozzuk, az épp aktuális bibliai szakaszt. „Igyekszünk egzegetikai szempontból megközelíteni, megragadni jelentését és megérteni különleges jelentőségét”. Ehhez a feladathoz rendkívüli segítséget jelentenek a segédtudományok, például az egyháztörténet, a rendszeres teológia, továbbá saját korunk és kultúránk ismeret. De az igehirdető és a szöveg közé semmi sem állhat.

Az igehirdetés nem lehet más, mint Isten igéjének az alkalmazása. Vannak, akik ezt korlátok közé akarják szorítani református körökben is. Egyértelműen kell megnyilatkozni a lelkésznek a magyarázatot, illetve annak alkalmazását illetően, mert a hallott igazság alapján cselekvésre kell késztetni hallgatóit. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a prédikációt végső soron, nem a lelkipásztor ügyessége, tehetsége, szenvedélyessége, lelkesedése, teszi eredményessé, hanem Isten munkálkodik lelke által hallgatóiban. „Hirdesd az Igét, állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással”(2Tim 4, 2). Az igazság alkalmazása nem könnyű, de lételeme a prédikációnak. Véleményem szerint a lelkész ne érje be általános hitigazságokkal, (bár azok egyértelműek és alátámasztottak) hanem tegye használhatóvá hallgatói számára az épp akkor hangzó Igét. Isten Szentlelke által úgy kell hirdetni az Igét, hogy a hallgatók Isten szavát élőnek és hatónak érezzék, mely megítéli a szív szándékait, és gondolatait. Az emberek számára legyenek nyilvánvalók szívüknek titkai, és dicsőítsék Istent, csak ez lehet a cél. A presbitereknek és az egyházvezetőknek pedig meg kell adni minden támogatást, hogy a lelkész, kellő időt szánhasson a prédikációra való felkészülésre.

A prédikáció Isten igéjének hirdetése is. Az újszövetségben használt prédikálni szó pontosan ezt jelenti. Nálunk, reformátusoknál magyarázva és alkalmazva az igazságot valójában hirdetjük. A prédikátor a halál árnyékában élő emberekhez küldetett, ajkán a világosság és az élet szavával. Amikor egy református lelkész prédikál tisztában van azzal, mi a feladata. Fel kell állnia és Krisztus és az emberek iránti szeretettel eltelve kell hirdetnie Isten üzenetét. Tudja azt, hogy az Úr egy egyszerű ember száját és nyelvét szentelte fel arra, hogy magának a Megváltónak a hangja szóljon a prédikáción keresztül.

Meggyőződésem, hogy nemzedékünknek, nem feltétlen a kommunikáció nagy mestereire van szüksége, hanem az örökérvényű evangélium hirdetőinek seregére, akik az evangéliumot a maga gazdagságában és teljességében prédikálják. Megszívlelendő még Péter apostol tanítása „Ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőítessék Jézus Krisztus által”(I Pt 4, 11). A Lelkésznek felelősség teljesen kell prédikálnia, és csak azt prédikálhatja, ami az Írásban áll.

Az egyházi kormányzás biblikus formájának egyik dicsősége, hogy a református hagyományokban a lelkészeket igyekszik visszatartania a tévtanításoktól, az eretnekségektől és az elhamarkodott beszédtől. Ezt a korlátozó felügyeletet a presbitérium gyakorolja a lelkészekkel való kapcsolatán keresztül. Amennyiben az evangélium hűséges hirdetése neheztelést váltana ki az emberekből, úgy a presbitérium óvja meg a gyülekezet rosszindulatától a lelkészt. Normális körülmények között a lelkipásztornak és a gyülekezetének baráti viszonyban ajánlatos lennie és meg kell becsülnie egymást. A lelkipásztor elődleges feladata az építés és a tanítás.

Mit jelent reformátusnak lenni? - 5. rész

A keresztyén és a világ kapcsolata

Hitünk jellemvonása még az Isten országa és világ közötti érdeklődő és nem elzárkózó megközelítése. Ez a kérdés korántsem egyértelmű református körökben. Úgy látom, a református teológiai hagyomány többsége, élénk érdeklődést mutat a világ formája és kultúrája iránt nem azért, hogy alkalmazkodjon, hanem azért, hogy átalakítsa. Ezt láthatjuk Kálvinnál is, akinek prédikációi mindig tartalmazták az állam és a közösség egész életére vonatkozó utalásokat. Ezen a területen egyértelmű a református álláspont. Egyházunknak bizonyos értelemben kulturális és társadalmi küldetése is van. Meg kell vallanunk e téren gondolkozásunk nem mindig táplálkozott kelő mértékben az evangélium tanításából. Jézus tanításából tudhatjuk, hogy észre kell vennünk a szükségben lévő embertársunkat. Ezért nem mehetünk el közömbösen a társadalmi visszásságok, és Isten törvényének társadalmi méretű megszegése mellett. Nem érthettünk egyet a széles körben terjedő erkölcsi korrupcióval, a hatalmasok által eltiport, szegények és hátrányos helyzetűek sanyargatásával, vagy a gyengék és gyámoltalanok bármilyen formában történő elnyomásával.
Az egyházunk a szükségesnél jobban nem szólhat bele a politikai életbe, és nem függhet politikai pártoktól, eszméktől. Egyházunk vezetőinek ebben a kérdésben is komoly felelőssége van, és csakis Isten Igéje adhat útmutatást.
Természetesen a társadalom átalakítása semmilyen formában nem választható el, az evangélium hirdetésétől és az egyének újjászületésétől. Nekünk úgy kell tekintenünk magunkra, mint akiket Isten elhívott, hogy az Ő rendelkező akarata végrehajtásáért munkálkodjunk, akkor is, ha a széles körű ébredés és átalakulás késik is. A keresztyén embert sohasem úgy kell figyelembe venni, mint magánszemélyt, mert ő Isten küldetését tölti be azáltal, hogy látja minden Jézus uralmának, van alávetve. Nekünk keresztyéneknek, azért nem kell félnünk, mert „tudjuk, hogy Istentől vagyunk és az egész világ a gonosz hatalmában, van” (I. Jn. 5,19). Azért nem kell félnünk, mert akihez tartozunk, elmondta nekünk „bízzatok én legyőztem a világot” (Jn. 16,33 b)

Az igehirdetés szerepe

A református teológiát az igehirdetés sajátos szemlélete is jellemzi. Minket, reformátusokat az evangéliumi keresztyénekkel, a történelmi korszakoktól függetlenül sok közös jellemző köt össze.
A prédikálást a többi evangéliumi keresztyén felekezet is gyakorolja. Ez nem meglepő, mert ők is hűségesek maradtak a Bibliához, és nekünk kálvinistáknak azonos a kiindulási alapunk ezért örülhetünk testvéri közösségben. Ennek ellenére, úgy gondolom, beszélhetünk a prédikáció sajátosan református szemléletéről.
Mi, akik ragaszkodunk a református hithez, nagyon komolyan, vesszük az egyházi szolgálatot. „Kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik” (Róm. 10, 15 b). Az elmúlt évtizedek azt bizonyítják, hogy a gyülekezetek nem nagyon szeretik azokat az igehirdetőket, akik prédikációjuk nyíltságával, kényelmetlen érzéseket és elégedetlenséget ébresztenek a hallgatóikban.
Mi fontosnak tartjuk a szolgálatot, de ez egyúttal azt jelenti, hogy ugyanilyen lényeges az evangélium hirdetése is „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” (1Kor. 1, 21). Isten az igehirdetés által szembesíti az embert magával, s ez által, érinti meg Krisztus az emberek szívét és lelkiismeretét. „Hogyan higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (Róm. 10, 14b).

Mit jelent reformátusnak lenni? - 4. rész

A keresztyén élet bibliai tanítása

A református hit hangsúlyozza még a keresztyén életre vonatkozó bibliai tanítást is. Ezen a területen korábban komoly tévedéseket követett el az egyháztörténelmünk egyes időszakaiban, a keresztyén életen az evilági élet elhanyagolását, és az aszkézist értették. A keresztyéneket két csoportba osztották, akik kolostorba vonultak és az önmegtagadásra hívattak el azok a magasabb szintű keresztyén életet élték. Besorolásuk szerint akik, nem tudtak megfelelni, ennek a követelménynek, azok az emberi tapasztalat hétköznapi alacsonyabb szintjén éltek. Voltak a hívő közösségekben is olyanok, akik Krisztust csak, mint Megváltót ismerték, még mások Megváltóként és Úrként fogadták el. Több időszakban, még ha nem is vonultak vissza a világtól a keresztyének, de feltűnően ragaszkodtak, hitéletük magánjellegéhez.

Az én értelmezésemben a református hit a kegyelem szövetségének vonatkoztatásában, egy sokoldalú teljes körű, keresztyén élethez ragaszkodik. Ebben a világban élünk, de nem szabjuk életünket a világhoz, és annak elvárásaihoz. Hitünk az emberi kapcsolatok fontosságát is hangsúlyozza, gondolok itt a családra és az otthonra a hívő ember életében Hiszen minden hívő a család papja is, és felelősséggel tartozik a körülötte élőkért. Szerintem nem biztos, hogy mindenütt gyakorolják a családi áhítatot, pedig ennek alapvetőnek kell lenni, a hívő család életében. Tágabb értelemben, felfogásunkban, az egyház, a családok összessége, illetve maga is család. Valamennyien tapasztalhatjuk, hogy milyen nehéz a világban, egy olyan közegben jelen lenni helyt állni ahol nem vesznek tudomást Istenről.Bevallom, hogy sajnos sokszor nem is sikerül. Mi reformátusok ezen a téren azt valljuk, hogy a keresztyén ember a világban éli az életét, betölti hivatását és elvégzi kötelességét. Ezzel együtt, vallást tesz a Jézus Krisztusba vetett hitéről, azáltal, hogy szüntelen Isten jelenlétében van. „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változattok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes”(Róma 12, 2).Egy lelkészt különösen, mint gyülekezetvezetőt és prédikátort alaposabban megfigyelik az emberek, hol találnak benne hibát, és ha ő is követ el bűnt, akkor én sem vagyok olyan rossz, gondolják. Ezért lényeges Krisztussal szoros közösségbe lenni, úgy a püspöknek, lelkésznek, és presbiternek egyaránt. Véleményem szerint itt a püspököknek még nagyobb a felelőssége, mert ha egy püspök tesz egy kirívó dolgot, könnyen azonosítják vele az egész református egyházat. Erre már volt példa a közelmúltban. Imádkoznunk kell püspökeinkért, hogy amennyire rajtuk áll, kerüljék el az ilyen eseteket.

A törvény értelmezése az evangélium tükrében

Hitünket az is jellemzi még, hogy tisztázza a törvény és az evangélium közötti különbséget, és egymáshoz való viszonyulásukat. A történelmi protestantizmuson belül itt található az egyik legfeltűnőbb eltérés. A lutheránusok szerint a kálvinistáknak zavaros az álláspontja ebben a témában. Az újszövetség világos tanítása szerint a törvény Krisztushoz vezető tanítómesterünk, de több is ennél, mert áldott és szent vezérfonalunk, az engedelmes életre, s a hitre. Pál apostol tanítása az Újszövetség egészére érvényes mintaként szolgál „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben”(Róma 8, 3). A törvényt nem tekintjük evangéliumnak, nem ad életet, és nem is vezet el minket az élet forrásához. Azt is ki kell jelentenünk, hogy az evangélium sem törvénytelen, hanem Isten népének az életformája. „Isten szent törvénye, valóban Isten szentségének a visszatükrözése, ezért a keresztyén ember-bár szabadon a törvénytől, mint életre vezető eszköztől - örömmel engedelmeskedik. a törvénynek, amelyet Isten ingyen kegyelméből adott”[9]. Minden egyházi vezetőnek felelőssége van az iránt, hogy semmilyen farizeusi képmutatást, és törvényeskedést ne engedjen be a gyülekezetbe. Mi a Szentírás tanítása alapján hisszük, hogy Isten törvényének társadalmi vonatkozása is van. Egy olyan korban élünk, most amikor teljesen elhatalmasodott az istentelenség a világon. Minden jel arra mutat, hogy nincs többé, vagy egyre inkább megszűnik a világosan felfogható abszolút és irányadó erkölcsi szabály. A következőkben példákkal szemléltetném ezt. Olyan korban élünk, hogy az Úr napját lábbal tapossák, semmibe sem veszik, az emberi élet teljesen leértékelődött, bírósági döntések, valamint néhol öntörvényűség által elvehető. A világ számos országában így hazánkban is az abortusz alkalmazása többségében indokolatlan, és emberi élet ellen irányul, s szerintem az eutanázia is ellentétes Isten törvényével. Megemlíteném még, hogy korunkban a homoszexualitást is igyekszenek a normálissal egyenértékűvé tenni. Összességében az emberiség jelentős része Istent kigúnyolja, utasításait megszegi, az egész társadalmi rendünk ki van téve, istentelenségünk, kapzsiságunk, testi vágyaink, és tisztátalanságunk következményeinek (Róma 1, 18). Ilyen helyzetben Krisztus egyházának félreérthetetlen, eréllyel és meggyőződéssel kell hirdetni, ennek a nemzedéknek, hogy Istent nem lehet sem kigúnyolni, sem pedig büntetlenül félre söpörni szent törvényét. Egyházvezetésünk feladata ismertetni a Biblia álláspontját, és tiltakozni az ilyen förtelmes bűnök ellen. Krisztus Evangéliumát folyamatosan hirdetni kell, ez az egyház rendeltetése.

Kiss László

Mit jelent reformátusnak lenni? - 3. rész

Isten mindenhatósága, szuverintása

A református hitet jellemzi ragaszkodása ahhoz a tanításhoz, hogy Istent mindenhatóként kell elismerni és imádni. Mi egy olyan világban élünk ahol az isteni gondviselés váltságban van.

G. C. Berkower Isten gondviseléséről szóló könyvében rámutat „a kálvinista továbbra is kitart amellett, hogy Isten az Úr, aki uralkodik a történelemben és az egész világegyetem fölött. Szabad és független minden rajta kívül álló erőtől és létezőtől, és kezdettől fogva ismeri a véget, Ő alkotott, fenntart, kormányoz, irányít, és az Úr napján az a csodálatos terv, amelyet kezdetben megformált, teljeségben és tökéletességben végre megvalósul”.[7] Azt biztosan tudhatjuk, hogy semmi sem állíthatja meg Isten választott népének összegyűjtését, egyházának felépítését, sem térben, sem időben a világ végezetéig. Mi keresztyének sem értjük gyakran Isten bánásmódját a világgal. A bennünket körülvevő, szenvedésre, félelemre és halálra gyakran nincs magyarázat. Alapigazság, amit Isten önmagáról a természetben és az írásban kijelentett az messze meghaladja az emberi felfogó képességünk határát. Bár nem értjük Isten minden kijelentését, mégis dicsőítjük, csodáljuk, és meghajlunk a trónja előtt. Pál apostol így ír erről. „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké”. (Róma 11, 36). Tudhatjuk azt is, Isten egyedül önmagának tulajdonítja, hogy minket Igéje uralmával és törvényeivel kormányozzon. Éppen ezért minden egyházi tisztségviselőnek tisztában kell lennie vele, hogy minden jól sikerült szolgálatért, áldásokért, megtérésért, nem a szolgáké az érdem, hanem egyedül Istenné.

Isten kegyelme legyőzhetetlen

A református hit fő jellemvonása, hogy állhatatosan ragaszkodik Isten kegyelmének a legyőzhetetlenségéhez. A kiválasztás tanával véleményem szerint óvatosan kell bánni. Kálvin Isten mindenhatóságát minden szempontból magasztalja, a megváltást is, de csak miután beszélt a megváltástanról (szótériológia) ekkor fejti kiválasztás tanát az Institúció című művében. Ennek a ténynek azért van nagy jelentősége, mert „a kiválasztást mindig a bibliai szöveg összefüggésében kell szemlélni, és ez általában jóllehet nem kizárólagosan azt jelenti, hogy Isten megváltó tervének összefüggésébe helyezzük”.[8] Ismereteim alapján sok kálvinista az elmúlt évszázadokban nem bánt elég óvatosan ezzel a tannal, vagy ezt az összefüggést figyelmen kívül hagyta. Mi reformátusok ragaszkodunk ahhoz, hogy ugyanazokért szenvedett és halt meg a mi Urunk, akik vele együtt feltámadnak, és felmagasztaltatnak, valamint vele ülnek a mennyei helyeken. Kijelenthetjük, hogy Isten kegyelmének a legyőzhetetlen volta megkérdőjelezhetetlen. Jézus Krisztus személye a
biztosíték, mert Ő váltja meg népét a bűneiből. Az Ige különböző értelmezése miatt voltak korábban egyházszakadások. Ezért az egyházvezetésnek harcolnia kell az Ige helyes értelmezéséért és az Igehirdetés tisztaságáért. Komoly segítséget nyújthat ebben az egyháznak a teológia és az ott működő tanítók.

Kiss László

Mit jelent reformátusnak lenni? - 2. rész

Egyedül a Szentírás!

Az első helyre természetesen a református hit számára legalapvetőbb igazság a „Sola Scriptura” a „Szentírás, mint kizárólagos alap” és az egyedül az írás semmi másként is fordított hittétel kívánkozik.

Reformátoraink újra felfedezték és hangsúlyozták a Biblia tekintélyét „Elutasították a magát Isten igéje felé helyező korrupt egyházi zsarnokságát”. Valamint, az igével egyenrangúvá tett egyházi hagyományt. Kitartóan ragaszkodtak ahhoz az újra megtalált igazsághoz, hogy Jézus Krisztus Úr a saját házában, népéhez igéjén keresztül szól.

Az Ige eszköz, amely által Krisztus magához hívja a bűnösöket és kiterjeszti rájuk uralmát.

Napjainkban sok vita van az ihletettségről és az Írás tévedhetetlenségéről. Nincsenek részletes ismereteink, hogy Isten miképpen adta igéjét nekünk embereknek. Csak azt tudjuk, hogy bizonyos részeit másképpen, adta mint a többit. Példaként említeném, hogy Isten a tízparancsolatot saját ujjával írta, az evangéliumokat pedig ihletett emlékezések alapján, szemtanúk segítségével, és történelmi kutatásokra támaszkodva. Lukács pedig az evangéliumának elején, hivatkozik rá, hogy határozott teológiai céllal írta. Bizonyos, hogy a Szentlélek elismerte és figyelembe vette, a Szentírás íróinak emberi mivoltát és egyéniségét az ihletés folyamatában.

Ennek eredménye, például Pál és János, az igazságot eltérő szempontból közelítik meg, írásainkban nyomon követhető saját érzelemviláguk és gondolkodásmódjuk. Teljesen más stílusban írnak lelkesen és emelkedetten, de mégis eltérő élmények birtokában. További jó példa még Ézsaiás és Ámós is teljesen különböző könyvet írt, más stílusban, eltérő háttérről tanúskodva. Viszont az eredmény Istennek Szent és csalhatatlan Igéje.

Meglátásomban ezen a téren a református hagyomány legértékesebb tulajdonsága, hogy a hangsúly nem az ihletettség módjára esik, hanem a Biblia tekintélyére. A Biblia nem téved és nem is fog bennünket tévútra vezetni. Támaszkodhatunk a tanítására, és tökéletesen megbízhatunk benne. Mint Kálvin is megfogalmazza az Institúcióban „Isten teljes tanácsa, mely magában foglalja mindazt, amit szükséges tudnunk az Ő dicsőségére, az ember megváltására hitre és az életre.”

A Bibliát különleges egységnek tartjuk, és felismerjük egyedülálló voltát és a hatása alá kerülünk. Jóllehet több száz éven át, íródott, mégis csodálatos a következetessége, figyelemre méltóak próféciái és azok beteljesülése, s dicsőséges a tartalma, stílusa pedig egyedülálló.

A Biblia tekintélyének elengedhetetlen és egyedül meggyőző alapja, a Szentlélek bizonyságtétele. Azért hiszünk a Bibliának, mert Isten szava. Éppen ezért a református hagyományban, tanításunknak, közéleti gondolkodásunknak, Istentiszteletünknek, köz és magánéletünknek (mint keresztyén egyéneknek, és mint az egyháztagjainak) a Szentírásban megszólaló élő Isten szavának van végső tekintélye.

Az egyházkormányzás legitimitását kezdetben az igaz tanítás feletti őrködés, a Biblia tévedhetetlenségének, kizárólagosságának hangsúlyozása és tekintélyének megőrzése adta. Nem feladatom eldönteni, hogy ma az egyházkormányzatnak a kapacitása, jogállása – erről szólok a későbbiekben – vagy az akarata kevés-e arra nézve, hogy belelásson a teológiákon folyó munkába, a gyülekezetekben elhangzott prédikációk minőségébe.

Sípos Ete Álmos éles hangú kritikájában azt mondja: „Többen is szóvá teszik, hogy egyházi újságjainkban és a médiákban megjelent írások, nyilatkozatok a Biblia tanításától fényévnyire vannak, vasárnapról vasárnapra zavarosabb tanokat olvashat, aki még kezébe veszi sajtónk egyes termékeit.”

Kiss László